Szegedi halászlé története

A magyar néprajzi irodalom szerint a halászlé azonos a hosszú lére eresztett halpaprikással. (“Halpaprikás halászosan” – írták a száz év előtti szakácskönyvek.) A valódi népi halászlénak a sok és jóféle hal, a sajátos elkészítési mód, a szolgafa és bogrács, a megfelelő és egyéb fűszerek mellett fontos és elmaradhatatlan kelléke a paprika. A török idők után, de főleg a 18. század második felétől lett a paprika (amelyet még a múlt század elején is “török bors” néven emlegettek és írtak) szegény és gazdag keresett, egyformán kedvelt étele.

Magyarországon különböző tájegységek vetélkednek a hiteles, az igazi halászlékészítés pálmájáért. A nemzetközileg jegyzett néprajztudós, Herman Ottó szerint sok kecsege, elég ponty és kevés harcsa kell hozzá. A Tisza mellékén ponty, csuka, angolna és kecsege illik bele, és a paprika, hagyma mellett babérlevéllel is zamatosították. A szegedi levének olyan színe kellett legyen, “mint a legdühösebb bika vére”. A komáromit sok, de kevésféle hal (ponty, harcsa, kecsege), paprika és hagyma harmad-harmad-harmad aránya jellemezte. A balatonmelléki, ún. “ritkás” hallébe sok hagymát, módjával paprikát és sok apró halat, főleg dévért írtak elő a népi receptek.

A Tisza mentén leghíresebb a szegedi halászlé. Jellegzetessége, hogy többfajta halból készítik. A kisebb halakat, fejet, farkat miután megfőtt, „áttörik”, azaz átnyomkodják egy szűrőn. A lé így besűrűsödik, viszont nem lesz benne mindenféle törmelék. Az alaplébe ezután főzik bele a halhúst. Errefelé többnyire a lefelé szűkülő bográcsokat használják.